Amíg lesznek pásztorok, megmaradnak a sinkák is – vallják a Hortobágyon több emberöltő óta a juhászok arról a gulyások által használt és alakított szívós kutyafajtáról, amelynek „pedigréjét” nem papíron, hanem a fejükben őrzik a pusztában élők.
Győzős, fogós, juhos, marhás. Ilyen a sinka – magyarázza Kosina Péter darassapusztai számadó gulyás, aki hétévesen kapta az első sinkáját. E fajtához azóta is hű maradt a ma már ötvenhét éves, szikár, a naptól, széltől, s az állandó kintléttől cserzett arcú férfi.
S noha gazdáik nem számítanak papírforma szerint tenyésztőnek, egy-egy általuk megalkotott jó vérvonal híre hamar eljut itt a legkisebb szegletbe is, s egy jó szuka kölykeiért sorban állnak azok, akik igazi „munkatársat” keresnek. A szó nem véletlen, s nem is túlzás: egy kiképzett sinka akár két-három segéd munkáját is elvégzi, füttyjelekből, mozdulatokból, sőt, olykor egy pillantásból is tudja, mi a dolga.
– A mudit először német juhásszal keresztezhették, ez lehetett a kialakulásuk első mozzanata. Van is olyan legenda mifelénk, hogy egy német turista hagyta itt annak idején a német juhászát, így keletkezett ez az új fajta – mondja a három anyagulyáért, egy tinógulyáért, s a bemutatókon szereplő hortobágyi ökörfogatért is felelő Kosina Péter, de hozzáteszi:
– A tekert farkat a mudi, az álló füleket a német juhász örökíthette, de mivel nagyon hasonlít rá, még az is megeshet, hogy valamiképp az ausztrál kelpie vonala is idekerülhetett a magyar pusztára – ez utóbbit már Medgyesi Gergely, a Hortobágy Nonprofit Kft. ügyvezetője teszi hozzá, aki a cég kötelékébe tartozó számadó gulyás tanyájára elkísért bennünket.
Különleges érték a dupla farkasköröm
Tény, hogy a fajta variációi az utóbbi évtizedekben a korábbinál is változatosabbak lettek – a sinkát időközben keresztezték például belga juhásszal, border collieval, német pulival és ausztrál pásztorkutyával is –, mindezek az egyre tudatosabb tenyésztésre utalnak. A sinkákat megkülönböztetjük szín és küllem alapján: van köztük fekete, vörös, fehér, szürke, csíkos és mézeslábú (rajzos).
Szempont még a fajtára jellemző farkasköröm száma, amelyik kutyának dupla van, azt sokan magasabb munkabírásnak tartják, s ez az értékét is növeli.
Ám legfontosabb tulajdonságuk mégiscsak az, hogy gulya vagy nyáj mellé valók, vagyis „marhások” vagy „juhosok”.
A gulya mellett szolgáló kutya általában durvább, robusztusabb felépítésű, s a természete is keményebb. Az a dolga, hogy a marha jobb hátsó lábát „fogja”.
– Egy anyagulya esetében kétszáz jószágról és azok szaporulatáról beszélünk, ezt akár jó, akár rossz időben a pásztor úgy tudja megőrizni, ha a kutya segítő társként végzi a dolgát, ha megfordítja, odahajtja a gulyát, amerre kell.
Onnantól kezdve felcserélődnek a szerepek, nem a kutya hajtja a marhát, hanem fordítva – mondja Kosina Péter, aki nem mellesleg pásztorcsaládból származik; felmenői apai és anyagi ágon is juhászok voltak, s a mostani szolgálati helyéhez közeli Faluvéghalmán élő keresztszüleitől kapta az első sinkáját, még gyerekként. Bogárnak nevezte el. Szülei – akik juhászként egymás váltótársai, vagy ahogy errefelé mondják, váltócimborái voltak – megengedték neki, hogy délutánonként a kutyával együtt legeltesse a nyájat. A sinkák okosak, tanulékonyak és nagyon nagy teherbírásúak. A gazdák szerint, amelyiket bottal kell munkára fogni, azzal már eleve nem kell foglalkozni.
Nemcsak okos, győzős is
A gazdaságban mi is tapasztaltuk, mennyire állhatatosak ezek a munkakutyák. Kosina Péter alig öltötte magára kabátját, s vette kézbe a pásztorbotját, valamennyi „segédje” – Vagány, Dollár, Zsandár, Miki, Sintér – izmaikat megfeszítve várakozott, vajon melyikükkel indul el a gulyához.
– Ha én kint állok a tűző napon vagy az esőben, hiába van a közelben fa, a kutya akkor is ott marad a lábaimnál, s ez így természetes, ezt el is várom tőle. Bármikor történhet a gulyával valami, sőt, neki szinte hamarabb észre is kell vennie, ha intézkedni való akad, mint nekem – mondja a számadó gulyás, hozzátéve: „A jó sinka nemcsak okos, de ‚győzős’ is” – ami nem a versenyszellemre, sokkal inkább arra utal, hogy ha megindul a gulya, győzi az iramot mellette. Bírni kell a terhelést, hisz a legeltetés reggel hattól délig, majd az állatoknak kiszabott pihenőidő után délután négytől sötétedésig tart, attól függetlenül, hogy negyven fok vagy épp zivatar van, és csörög, csattog, villámlik odakint.
Első kutyájának vérvonala ma is ott van több általa tartott vagy épp továbbajándékozott utódban. Bogárt egy másik, hasonló munkabírású sinkával, egy idős pásztor, Mészáros József Csibész nevű kutyájával pároztatták többször is.
Az, amelyik nem a lábra megy, hanem „bojtozik”, vagyis a marha farkát próbálja elkapni, kiesik a tenyésztési vonalból, sőt talán még a háztól is mennie kell – ezek az egyedek környékbeli ismerősökhöz kerülnek házőrzőnek. Ha ugyanis odakapnak a farokhoz, a bojtvég leszakadhat, az így keletkezett seb pedig elfertőződik, beköpi a légy – ez „selejtté” teszi az állatot, veszteséget okoz. A „juhos” sinkánál viszont épp az számít hibának, ha lábra fog, mivel a rackák a tehénnél természetszerűleg alacsonyabbak, így náluk a jószág oldalát vagy tarkóját kell fogni. Az is a tenyésztésből kizáró ok, ha a kutya az állat tőgye felé kap.
A négy Julis
Gulyánként általában négy-hat sinkával számolnak: kell a váltókutya, ha az egyik lebetegszik, vagy – mert ilyen is előfordul a pusztán – a tehén tapossa vagy rúgja meg.
A névadással nem sokat kell foglalkoznia, minden sinkáját Julisnak vagy Jucinak nevezte el, így alakult, ez vált be. Itt egyébként is létezik egy hagyomány, miszerint amelyik kutya jól szolgált, s hosszú éveket eltöltött a gazdájával, annak nemcsak a vérvonalát, hanem a nevét is tovább örökítik. Az ő segítője nem a füttyjelekre reagál, csak a tekintetét követi, legfeljebb egy-egy kézmozdulat kell – ha lenne ilyen szakma, azt mondanánk, az asszony egyfajta sinka-suttogó, hisz’ ezt a meglehetősen sprőd természetű fajtát sikerült szolid módon nevelnie. A mostani Julist még mi is kiszúrjuk az udvaron: miközben a körülöttünk lévő ebek csaholják az idegent, ő méla nyugalommal figyel, csak a gazdáját nézi, az ő tekintetét mérlegeli, közbe kell-e avatkoznia vagy sem.
Ezek a kutyák részei a Hortobágynak, már annak idején úgy is hívták őket, hogy hortobágyi sinka.
Manapság már keresztezik is e két fajtát, hisz’ a „fogós” és „győzős” tulajdonsága mindkettőnek kiváló, s főképp emiatt szeretik a gulyások az ő utódaikat.
Noha a helyiek szerint már több mint ötven éve jelen van itt ez a fajta, amit a képek és leírások is megerősítenek, azonban a sinka hivatalosan mégsem tartozik az őshonos magyar kutyafajták közé, sőt, törzskönyvezni sem sikerült eddig – talán azért, mert a pásztorok általában nem azzal vannak elfoglalva, hogy megteremtsék ennek a procedúrának az adminisztrációs hátterét, s papírra vessék azt, ami generációk óta a fejükben van. Medgyesi Gergely úgy véli, ez talán nem is olyan nagy baj, hiszen jó pár munkakutya veszítette már el eredeti funkcióját – s vele együtt olykor előnyös tulajdonságait – azáltal, hogy divat lett az adott fajta tenyésztése.
Vagyis amíg lesznek pásztorok, megmaradnak a sinkák is.
Kistermelők Lapja