Régi közhely, hogy amíg nem éltél át valamit, ne ítélkezz róla. Sőt, ha át is élted, ne te dönts arról, hogy másnak mit “kell” éreznie abban a helyzetben. Mert nem tudhatod. Amit most elmesélek, az az én történetem. Egy a millióból. – Hargitay Judit cikke az szmo.hu-ról.
Másfél hete altattuk el a nagyobbik kutyánkat. Megtermett, 45 kilós szetter-keverék volt. Tizenhárom évet élt le a családunkkal, hatalmas párost alkottak a tacsinkkal, az egész kerület ismerte őket. Egy nagy-fekete kutya, meg egy kis-fekete kutya. Jamie-nek hívták, büszke volt, önálló, szabad lélek. Nem szerette, ha ölelgettük, “gugyu-bugyuztuk”. Ránk morgott, ha a fülét morzsoltuk. Azt hiszem, falkavezérnek tekintette magát, mert a családunk minden tagjáért tűzbe ment volna. Egyszer a szomszéd néni ült nálunk, és ahogy nagypapámmal viccelődött, a kezében lévő, összetekert női magazinnal a papa felé suhintott. Jamie úgy ráugatott, hogy alig bírtuk lefogni.
De általában csendes kutya volt. Szeretett a lakásban ténferegni, a sötét előszobába lépve szinte biztos, hogy belebotlottál, ahogy körbeszimatolt, és ellenőrizte, hogy “rendben vagy-e”, hazajöttél, bejöhetsz. A parkot is szerette, imádott eldobott fenyőtobozok után loholni, akár százszor is egymás után, de soha nem hozta vissza őket, csak a szájába vette, szétharapta, és győzedelmesen vigyorgott.
Családtag volt. Tudtuk, minden kutyatulajdonos tudja, hogy az ideje véges, és jóval rövidebb, mint a miénk, de meg se fordult a fejünkben, hogy milyen lehet nélküle.
Aztán másfél éve megvastagodott a jobb hátsó combja. Gyanús vastagodás volt, először vizenyőnek hittük, kivittük az állatklinikára. Megröntgenezték, és egy szenvtelen hangú orvos közölte: szarkóma, a legagresszívabb ráktípus. Soha nem felejtem el a szavait: “Ez maximum két hónap, meg öreg is már, ha az enyém lenne, elaltatnám.” Nekünk ez eszünkbe se jutott. Műtétekkel, gyógyszerekkel, állandó orvosi kontrollal, immunerősítőkkel még adtunk neki bő másfél évet. Minőségi évet, mert jól elvolt, kicsit bicegősen, de elszimatolgatott a parkban, jó étvággyal evett, vidáman csaholt a környék ismerős kutyáira, hatalmas, barna szemei tele voltak élettel.
A halál úgy jött el érte, mint egy besurranó tolvaj. Alattomosan, szinte észrevétlenül, és döbbenetes gyorsasággal.
Két hete, szerdán anyám felhívott a munkában, hogy szerinte baj van, a kutya lába hirtelen iszonyatosan feldagadt, alig bír menni. Felpörögtek az események: szombat reggelre már csak ide-oda feküdt, nem találta a helyét, minden mozdulatra nyögött. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Felhívtam az állatorvosunkat, és hétfőre megbeszéltük az altatást.
De a rák beindult, és óráról órára, a szemünk előtt taszította a kutyát egyre siralmasabb állapotba. Aznap estére már vér jött a fenekéből, hányt, és a mindig fegyelmezett, alig nyikkanó állat minden lélegzetnél nyögött. Ahogy mostuk fel a padlót, anyámmal összenéztünk. Egyetlen pillantással hoztuk meg a döntést. Felhívtam az éjjel-nappali állatklinikát, ahol többször is műtötték, kezelték, és az öcsémmel beraktuk Jamie-t a kocsiba. Szegényt alig tudtuk kicsalogatni a kedvenc helyéről, az étkezősarokból, talán azt hitte, büntetni akarjuk, hogy bepiszkított – soha nem tettük – vagy csak tudta, mire készülünk. A kocsi előtt, a füvön még nagy nehezen pisilt egy utolsót.
Fotó: Hargitay Judit