Október 15-én, a fehér bot nemzetközi napján a látássérült emberek mindennapjaira, önállóságára és társadalmi elfogadására irányul a figyelem. Ebben a vakvezető kutyák is rendkívül fontos szerepet töltenek be: biztonságot adnak a közlekedésben, segítik az önálló életvitelt, és sok esetben elválaszthatatlan társakká válnak. A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány három különböző élethelyzeten keresztül mutatja meg, mennyire sokszínű lehet a látássérült emberek és négylábú segítőik kapcsolata.
Színház, koncertek és belvárosi séták – Ani és Iram története
Kállai Antónia számára Budapest belvárosa nem akadályokkal teli, zajos környezet, hanem az otthona, amelynek nyüzsgését kifejezetten szereti. Szívesen jár színházba, koncertekre és a környék kisebb szórakozóhelyeire, ezekre a programokra pedig vakvezető kutyája, Iram is elkíséri.
Ani már tíz éve él vakvezető kutyával a fővárosban. Iramot és korábbi négylábú társát is a Baráthegyi Alapítvány képezte ki. Tapasztalatai szerint nem minden kutya érzi jól magát a belvárosi forgatagban, Iram azonban kifejezetten élvezi a mozgalmas környezetet. Kíváncsi, nyitott természetű, és könnyedén igazodik a sűrű gyalogosforgalomhoz. Naponta másfél-két órát sétálnak Terézváros utcáin, így a kutya mozgásigényét is kielégítik.
A közös programok mellett Iram legfontosabb feladata természetesen gazdája biztonságának megőrzése. Ani szerint kutyája rendkívül figyelmes, és minden helyzetben elsősorban az ő reakcióit figyeli.
„Iram rendkívül jól képzett kutya. Nem egyszer mentett már meg szabálytalanul és nagy sebességgel elsuhanó rollerestől, járdán kerékpározó futártól” – mesélte.
Kettejük kapcsolata jól példázza, hogy egy vakvezető kutya nemcsak a mindennapi közlekedésben jelent segítséget, hanem abban is, hogy gazdája szabadon élhesse az általa választott életet.
Akác, aki még a szavazófülkébe is elkísérte gazdáját
Kasztner Flóra három éve él Szombathelyen vakvezető kutyájával, Akáccal. A fiatal nő szeret írni, festeni, koncertekre járni, és a jövőben a hangmérnöki pályán szeretne továbbtanulni. Négylábú társával különösen szoros kapcsolatot alakított ki, amiben nagy szerepe van hasonló természetüknek is.
„Akác pont olyan bolond tud lenni, mint én. Mindketten annyira bele tudjuk magunkat élni a dolgokba, ugyanakkora szívvel csináljuk, amit épp csinálunk, viszont a nyugodtságunk is egyezik. Nem ismerünk lehetetlent” – fogalmazott Flóra.
Köbli Mónika, az alapítvány kiképzője már az első találkozáskor úgy érezte, hogy Flóra és Akác remek párost alkotnak majd. Megérzése beigazolódott: a fiatal nő és a labrador hamar megtalálta a közös hangot.
Közös életükből a humor sem hiányzik. Flóra például elárulta, hogy Akác érkezése előtt előszeretettel viselt fekete bársonyruhát, ám a sárga labrador szőre miatt kénytelen volt újragondolni öltözködési szokásait. A kutya még szavazni is elkísérte, ahol a választófülkéből félig kilógó Akác különös látványa tréfálkozásra késztette az egyik jelenlévőt.
A mindennapok azonban nem mindig ilyen vidámak. Előfordult, hogy egy szombathelyi áruház biztonsági őre nem akarta beengedni Flórát a vakvezető kutyájával, noha erre jogszabály biztosít lehetőséget. A fiatal nő nem hagyta annyiban a történteket: húgával kinyomtatták és laminálták a vonatkozó jogszabályt, majd visszavitték a biztonsági őrnek.
Új otthon, új élet – Attila és Parfé Budapestre költözött
Bodnár Attila története azt mutatja meg, milyen fontos lehet a vakvezető kutya jólléte a közös élet alakításában. A korábban informatikai fejlesztőként dolgozó férfi ma már a felsőoktatásban tevékenykedik, ahol látássérült hallgatókkal is foglalkozik.
Pályafutása során többször találkozott előítéletekkel. Elmondása szerint volt olyan munkahely, ahol kezdetben látássérülése miatt nem akarták alkalmazni. Egy szegedi fejlesztőcégnél végül hat jelentkezés után kapott lehetőséget, később pedig közel öt évig vezető fejlesztőként dolgozott.
Attila úgy véli, hogy a látássérülésével járó mindennapi kihívások a munkájában is hasznos készségeket alakítottak ki benne. Folyamatosan megoldásokat kell keresnie, ez a hozzáállás pedig a szakmai feladatok során is előnyére vált.
Hat éve segíti őt Parfé, a labrador, akinek igényei a közelmúltban egy komoly életmódbeli változáshoz is hozzájárultak. Attila korábban Veszprémből ingázott munkahelyére, a napi többórás vonatozás azonban egyre megterhelőbbé vált az idén hétéves kutya számára.
Az alapítvánnyal egyeztetve úgy döntött, hogy Budapestre költöznek, ahol több idő juthat a pihenésre, a mozgásra és az együtt töltött szabadidőre. Végül a XII. kerületben találtak otthonra, egy kis kerttel rendelkező lakásban, a Városmajor közelében.
„Fontos, hogy itt a Városmajorban úgy érzem magam, mint egy kis erdőben, ahonnan könnyen elérem a belvárost” – mondta Attila, aki bízik abban, hogy Parféval mindketten otthonra találnak az új környezetben.
A vakvezető kutya nem csupán segédeszköz, hanem társ
A három történet egészen eltérő élethelyzeteket mutat be, mégis van bennük valami közös: a vakvezető kutyák és gazdáik közötti kapcsolat kölcsönös figyelemre, bizalomra és alkalmazkodásra épül.
A kutyák segítik gazdáikat a biztonságos közlekedésben, ugyanakkor nekik is szükségük van pihenésre, mozgásra és olyan életkörülményekre, amelyekben jól érzik magukat. A sikeres együttműködéshez ezért nem elegendő a megfelelő kiképzés:
az is fontos, hogy a kutya személyisége, temperamentuma és igényei illeszkedjenek leendő gazdájához.
A fehér bot nemzetközi napján ezek a történetek arra is emlékeztetnek, hogy az önálló élethez nemcsak megfelelő segítségre, hanem elfogadó, akadálymentes környezetre is szükség van. Ani, Flóra és Attila mindennapjai pedig azt bizonyítják, hogy egy jól képzett vakvezető kutya nemcsak a közlekedést könnyítheti meg, hanem új lehetőségeket is nyithat gazdája előtt.
Magyar Állatvédelem