Múlt héten már beszámoltunk Igor Pedin történetéről, aki Zhu-Zhu nevű kilencéves keverék kiskutyájával 225 km-t gyalogolt a háború elől egy biztonságosabb helyre. Most itt a történet folytatása az útközbeni kalandjaikról.
Igor Pedin célja az volt, hogy csomagjaival és kutyájával, Zhu-Zhuval, a keverék terrierrel, mint egy szellem, átmeneküljön az ostromlott Mariupol kikötőváros poklán, az oroszok által megszállt területek rossz vidékén, majd továbbmenjen az ukránok által birtokolt Zaporizzsja városának viszonylagos biztonságába.
Ez egyenértékű azzal, mintha Budapestről Zalaegerszegre gyalogolna, de egy olyan háborúban, amilyenre 1945 óta nem volt példa Európában, és a Mariupol felé száguldó tankok, páncélozott járművek és ideges, lövöldöző orosz katonák közeledő konvoja felé; aknákat kellett kerülgetnie, és kutyájával és csomagjaival át kellett kelnie a lerombolt hidakon, ahol egy rossz lépés a biztos halálba vezető zuhanáshoz vezetett; el kellett mennie a füstölgő házak és síró férfiak és nők mellett, akiknek szívszorító történetei voltak a halálról és szenvedésről, és az életkedvük elvesztéséről.
Pedin, egykori hajószakács, mindezt nem tudhatta – és nem is bizonyult láthatatlannak, ismeri el, amikor az ukrán fővárosban Kijevben elmeséli történetét a Guardian újságírójának.
Orosz katonák ételt és vizet osztogattak a kétségbeesett, hamuszínű arcú emberek hosszú sorainak végén. A tömeg mellett lopakodott, kerülve a szemkontaktust a katonákkal, és felsétált a Zaporizzsjai úton. [perfectpullquote align=”full” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]”Úgy néztem ki számukra, mint egy csavargó, egy senki voltam. Koszos voltam és porral borított. Egy autópályán mentem ki a városból, és a tetején visszanéztem a városra, és azt mondtam magamban, hogy ez volt az egyetlen helyes döntés. Egy robbanás történt. Megfordultam és továbbmentem.”[/perfectpullquote]
Kiégett katonai járművek mellett sétált, csak a kutyája és a lövések zaja hallatszott mögötte, amíg egy páncélozott járművekből álló konvoj, amely olyan súlyos volt, hogy a lába alatt remegett az aszfalt, el nem söpört mellette. Leguggolt, és a kabátjába vette a rémült Zhu-Zhu-t, amíg elhaladtak mellettük. „Akkor láthatatlan ember voltam” – emlékszik vissza.
Célja a 20 km-re lévő Nikolske városa volt. Mire elérte az első házakat, már sötétedett és nagyon hideg volt. „Egy férfit láttam magam előtt a háza előtt, -fiatalember, nem akarsz velem inni? Ma temettem el a fiamat. Igyunk a fiamra.”
Pedin 15 évvel ezelőtt leszokott az ivásról, de nem tudta visszautasítani. Két feles vodkát ivott, miközben új barátja kiürítette az üveget. „Elmondta nekem, hogy egy bomba végzett 16 éves fiával Mariupolban. A repeszek levágták a fejét. Miután eltűnt, hetekig kereste őt. Megtalálta a sírt, és az orosz katonák azt mondták, hogy saját kezűleg kell kiásnia, ha a holttestet elakarja vinni. Azt mondta nekem: „Meg akarok halni – megölöm magam”.
Pedin és kutyája aznap éjjel egy kanapén tudtak aludni újdonsült barátjuknál, és reggel 6-kor ébredt. Tudta, hogy az egyetlen kiút Zaporizzsja felé a városon keresztül vezet. „Ahogy elhagytam a várost, volt egy ellenőrzőpont. Csecsenek… Megláttak engem, és ketten jöttek felém. -Hová mész? Honnan jöttél?” – kérdezgették.
Megjött egy parancsnok, és rádión hívott valakit.[perfectpullquote align=”full” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] „Megjelent egy kisbusz, és három nagydarab férfi szállt ki, engem pedig betettek a kisbuszba. Két kilométert autóztunk vissza Nikolskéba, és egy kétszintes kormányzati épülethez értünk, amelyet szögesdróttal vettek körül. Körülbelül 40 ember várakozott a területen, de a furgon az épület bejáratához hajtott”.[/perfectpullquote]
Pedin kint hagyta a táskáját, és megkötötte Zhu-Zhu-t, mielőtt a második emeletre vitték volna. „Egy orosz tiszt ült egy pult előtt, és megkérdezte, hová megyek. Hazudtam. Azt mondtam, hogy gyomorfekélyem van, és el kell jutnom Zaporizzsjába, mivel fizettem az ottani kezelésért. Azt mondták, hogy vegyem le a felsőmet, és megnézték, hogy van-e tetoválásom. Volt egy zúzódás a vállamon, és azzal vádoltak, hogy puskával lőttem. Azt üvöltötte, hogy „hol vannak a tetoválásaid?”. Majd azt mondta: -Te untatsz engem. Talán meg kéne, hogy verjelek? Azt mondtam: Ahogy óhajtja, parancsnok úr… De átvittek egy másik szobába, ahol négy katonanő volt egy számítógéppel, és beszkennelték az ujjlenyomatomat, a falhoz állítottak, és fényképeket készítettek rólam”.
Az önhatalmúlag kikiáltott Donyecki Népköztársaság Belügyminisztériumától kapott egy dokumentumot. Szabadon távozhatott, és kutyájával és táskájával ismét elindult az ellenőrzőpont felé.
[perfectpullquote align=”full” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]”A csecsenek azt mondták, hogy a következő autóval elvisznek a következő faluba, Rozivkába. Két órát voltam ott. Beszélgettek velem, cigarettát adtak. Egyik sofőr sem akart elvinni, ezért azt mondtam, srácok, inkább gyalog megyek. Az egyik azt mondta: „Nem, ez az én hatásköröm”, és a fegyverére mutatott”.[/perfectpullquote]
Egy óra múlva megállt egy fekete kisbusz, és a csecsenek azt követelték, hogy a sofőr, aki a feleségével és két, körülbelül 18 és 20 éves lányával utazott, vigye el Pedint. „Senki sem szólt egy szót sem. Elvittek Rozivkába.” Rozivkába érve Pedin a városból kifelé sétált, és egy újabb ellenőrző ponthoz érkezett, amelyen új okmányával könnyedén átjutott, és továbbment. Mire a következő faluba, Verzsinába ért, koromsötét volt. „Hirtelen zseblámpák vakítottak el. Hat katona volt, rám üvöltöttek, én pedig feltettem a kezem. Azt mondták, hogy vegyem le a felsőmet, kiürítették a táskámat. Megparancsolták, hogy kövessem őket. Bementünk a Művelődési Házba, ami a főhadiszállásuk volt”.
Pedin marhahús-konzervet és levest kapott, és egy kis szobába került, amelynek sarkában egy acélágy állt. Azt mondták neki, hogy ha reggelnél korábban távozik, akkor lelövik – de másnap szabadon távozhat.
Reggel elosont az alvó katonák mellett, és biccentett az egyik őrszemnek, amikor távozott. Aznap 14 órát gyalogolt, és este 8 óra körül ért el egy másik ellenőrzőponthoz, ahol ismét átkutatták. A katonák egy kis elhagyatott ház felé irányították, ahol aludhatott. De reggel 6 órakor, amikor felkelt a nap, ismét útnak indult.
„Láttam egy nagydarab, 60 év körüli férfit. Megkérdezte: „Honnan jöttél?” Azt mondtam, Mariupolból, és szólt a feleségének, hogy hozzon ételt. Adtak egy zacskó kenyeret, hagymát, sült sertéshúst, uborkát. Ragaszkodtak hozzá. Én pedig továbbmentem.”
Ekkorra Pedin már kimerült volt, pedig a legnagyobb akadály még hátra volt. A közúti híd, amelyen át kellett volna mennie, megsemmisült, és 30 méteres meredek szakadék tátongott az alatta lévő vasúti sínekre. „Az embereket át lehet verni, de egy lerombolt hidat nem.” A híd fémváza azonban még mindig a helyén volt, két gerendával: egy keskeny, ami alul volt, és egy szélesebb, ami vállmagasságban volt. Pedin megkötötte a kutyáját a táskájával, és tesztelte az átkelőt. Működött az ötlete. Visszament, felvette táskáját és újra átkelt. Aztán ismét visszatért, és fogta a kutyáját is, aki a fenti gerendán sétált, Pedin pedig a pórázt tartotta. „Csak kiabáltam: Megcsináltuk”.
Közeledtek a következő ellenőrzőponthoz. A katona azt kérdezte, hogy hol van a társam. [perfectpullquote align=”full” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]”Mondtam, hogy csak a kutyám van nálam. Aztán azt akarták tudni, hogyan keltem át a hídon”.[/perfectpullquote]
Omelnyikben Pedinnek azt mondták, hogy egy rádiós kisbusz hátsó felében töltheti az éjszakát, amelyet egy ukrán gránát talált el a fronton. Már sötét volt. Pedin története pontosan olyan izgalmas volt, amilyenre az unatkozó katonáknak szüksége volt. Öten gyűltek köré, hogy meghallgassák a kalandjait. „Egyikük azt akarta, hogy tartsuk a kapcsolatot, azt mondta, hogy a háború után maradjak vele. Nem volt mit mondanom.”
Pedin a székében aludt, Zhu-Zhu a kabátja alatt. Másnap reggel közölték vele, hogy nem mehet tovább Omelnyikből a Zaporizzsja felé vezető úton, hanem választania kell, hogy vagy visszafelé megy vagy délre, Mala Tokmacska városába megy. Pedin a város felé vette az irányt, de két nagy heggyel találta magát szemben. „Zhu-Zhu kutya egyszerűen nem tudott továbbmenni. Fel kellett mennem az úton a táskámmal, aztán visszajöttem érte, és felcipeltem. Azt mondtam: „Ha nem sétálsz, mindketten meghalunk, gyalogolnod kell.” Felgyalogolt a következő hegyre.”
Az út mellett volt Tarasivka, egy kis falu. „Egy ablakban megláttam egy ember feje búbját, és odaszóltam neki. Adtam neki a katonák cigarettájából, még mentolos cigarettám is volt. Cserébe útbaigazított: Zaporizzsja felé csak kis utakon és egy gáton át lehetett eljutni, aztán pedig azon az úton, amit ő a csempészek útjának nevezett.”
Úgy tett, ahogyan az ember mondta neki. De a gát után egy válaszút következett és nem tudta, merre menjen. Pedin szerencséje ismét lecsapott. „Megjelent egy teherautó. Kiáltottam. Azt mondtam, hogy Mariupolból jöttem. Az ajtó kinyílt. Két órán át autóztunk, kanyargós utakon keresztül. Soha nem találtam volna az utat. Útközben senki nem szólt semmit. Az ellenőrző pontokon ez a sofőr csak két szót mondott a Donyecki Népköztársaság milicistáinak, és átengedték.”
Pedin egy ukrán zászlót látott maga előtt, ahol a katonák ellenőrizték a férfiak iratait, és elengedték őket. „A sofőr Zaporizzsja központjában kitett egy sátor mellett. Útközben nem mondott semmit, de adott nekem 1000 hrivnyát (10.000 Ft). Azt mondta, hogy sok szerencsét. Mindent megértett – mit kellett volna még mondani?”.
Pedin besétált a sátorba, amely tele volt önkéntesekkel. Egy nő megkérdezte tőle, hogy szüksége van-e segítségre. Bólintott, majd igent mondott.
„A hölgy megkérdezte: „Honnan jöttél?” Azt mondtam: „Mariupolból jöttem”. Erre a nő felkiáltott: Mariupol!”. Pedin mosolyogva emlékszik vissza. „Mindenkinek azt kiabálta, hogy ez az ember Mariupolból jött gyalog a kutyájával. Mindenki megállt. Azt hiszem, ez volt az én dicsőséges pillanatom”.
A történet első része IDE KATTINTVA olvasható.
Guardian nyomán Magyar Állatvédelem
címlapkép: Vincent Mundy/The Guardian