Hihetetlenül legyengült állapotban találtak rá Flordidában a bulldog keverékre, aki minden erejét összeszedve esedezett a segítségért.
Nem tudni, mióta várhatott kétségbeesetten az út szélén a szürke kutyus. Napok telhettek már el, talán egy hét is, mire bejelentés érkezett az állatmentőkhöz egy oszlophoz kikötött, szinte csont és bőr kutyáról. A nyári forróságban a hőmérséklet szép lassan a 40 fok felé kúszott, étlen-szomjan, árnyék nélkül nem sok ideje lehetett hátra az elhagyott állatnak.
„Olyan rövid láncon volt kikötve, hogy mozdulni is alig bírt. Borzasztóan lesoványodott, kiszáradt, szinte zongorázni lehetett a bordáin és a gerincén” – idézték fel az állatmentők az eléjük táruló látványt.
Ekkor olyan váratlan történt, amit eddig nem nagyon tapasztaltak: az elesett, szerencsétlen kutya utolsó erejével még odanyújtotta mancsát a rendőrnőnek, majd olyan picire húzta össze magát, amennyire csak tudta, és alázatosan fogadta a simogatást. Érezhette, hogy érte jöttek, fáradt szemeivel üzente: „Vigyetek el innen, kérlek szépen!”
Azonnal értesítették a helyi állatmenhelyet, ahol a teltház ellenére tárt karokkal fogadták a segítségre szoruló ebet. Így megkezdődhetett a kutya hosszas állatorvosi kezelése, de a fizikai ápolás mellett megtört lelke is szeretetért, törődésért kiáltott. Egyfolytában szükségét érezte annak, hogy mancsával fogja valaki kezét, mintha azt kérdezné: “Ugye, Te nem dobsz el magadtól? Vigyázni fogsz rám?”
Liam súlya mindössze 8 kg volt, ami egy bulldog-keveréknek rettentően kevés. Apránként táplálták, szervezetét infúzióval támogatták, és szép lassan elkezdte visszanyerni erejét.
„Óránként etetjük kis adagokban, hogy teste újra hozzászokhasson az ételhez. Önkénteseink csirkét és rizst főznek neki, amit nagy örömmel fogyaszt el. És természetesen rengeteg szeretettel vesszük körbe” – számolt be Liam állapotáról a menhely vezetője.
A gondoskodásnak hála kivirult, megmutatkozott bájos, ellenállhatatlanul kedves oldala. Mindenkivel megtalálja a hangot, egy csepp rosszindulat sincsen benne az emberek irányában, mindazok után sem, amiket át kellett élnie. Hálája végtelen, a megbocsátás jelképévé vált megmentői szemében:
„Azt hiszem, mi, emberek tanulhatnánk tőle egy-két dolgot. Az ilyen történetek visszaadják a jóságba vetett hitünket.”
Liam ma is örömmel nyújtja mancsát bárkinek, akivel találkozik; remélhetőleg nemsokára már új otthonában nyűgözheti le családját kedvességével. Addig sem tétlenkedik: puszikkal olvasztja el a menhelyen élő társa szívét, Fionát.