Hüllők a kereskedelemben
Zordnak, ridegnek tűnő élőlények, akik éppoly elesettek és védtelenek tudnak lenni, mint bármely szőrös élőlény.
A hüllők és kétéltűek kereskedelme sajnos az egyre fokozódó érdeklődés iránt nagyon nagy népszerűségnek örvend, hiszen sokan szeretnének olyan egzotikus állatot tartani, ami minél extrémebb, minél kirívóbb, ahogy mi szoktuk mondani, olyan állatok: “amilyen a szomszédnak aztán biztosan nincs”, sétálni sem kell levinni, de legalább van élet a lakásban.
De mi is az igazság?
Hol is kezdődik ezen egzotikus (vad)állatok szomorú története? Hiszen tény, hogy bárhogy is cifrázzuk egzotikus jelzővel, ők vadállatok.
Ha teljesen komplexen szeretnénk látni és megérteni a problémát, akkor sokkal korábbra kell visszatekinteni, hiszen a vásárlóhoz kerülés ideje csak a jéghegy csúcsa a kihívásokkal tarkított életükben.
A papagájokkal szemben, ahol a természetből való elhozatal már törvényileg tiltott, hüllőknél még ez nem áll fenn sajnos.
Engedélyekkel a föld szinte minden égtájáról importálhatóak (kivéve a nagyon védett, zárt területek, szigetek) a vadonból befogott legextrémebb példányok is kerülhetnek eladásra, hogy majd a nagyvárosok “paneldzsungeleiben”, a szabadság helyett üvegfalak mögött éljék le a hátralévő életüket. Mert nekünk kell az az adott faj, mert az emberi önzőségnek semmi sem szab határt.
Bizony ezek az egyedek sokszor nem csak napokat, hanem heteket is tengődhetnek étlen, szomjan műanyag vagy papírdobozok mélyén, vászonzsákokban, sokszor hátrakötözött lábbal, megelőzve a szökést vagy a stressz által okozott önkárosítást.
Ha pedig a hosszú szállítási idő után megérkeztek a kereskedésekhez, csak kevesen tudják, hogy a hosszú út okozta dehidratáció, a belső paraziták okozta fertőzések és a stressz hatására csak igen kevesek érik meg azt, hogy a polcokra kerülhessenek és eladják őket. Talán, ha arányaiba szeretnénk nézni tízből 3-4 egyed mondhatja magát “szerencsésnek”, ha lehet így nevezni őket.
Azonban még ekkor is adódhatnak gondok az újdonsült gazdinál ilyen vadbefogott egyedek esetén, hiszen nagyon nehezen szokják meg a természetestől eltérő, új mesterséges, helyüket, táplálásukat, mivel ők szabadnak “születtek”, helyesen fogalmazva keltek.
A vevőig tartó másik út sem sokkal fényesebb az előbbinél, hiszen a maximálisan profitorientált tenyészetek mindenáron ki akarják elégíteni az újabb és újabb divat hullámokat. Ami egy éve extrém volt, az mára már snassz. Így ezeken a helyeken a lehető legextrémebb színváltozatú és külsejű hüllőket hozzák létre. Ha csak egy példát szeretnék említeni az egyik legközkedveltebb hüllőfaj esetén: a leopárd gekkók ún. enigma-szindrómája, amely már nem csak az enigma színváltozat egyedeit sújtja.
Ez a szindróma enyhébb formában csak folyamatosan felfele néző fejtartást, ún. csillagvizsgáló testtartást eredményez, előrehaladott esetben szinte folyamatos egyirányú körkörös forgást a fejük oldal tartásával párosulva egy életen át. Bár ezek az egyedek nem szoktak túl sok évet megélni.
Tovább menve az extrém külsőkre, nem szabad elmenni szó nélkül az ún. pikkely nélküli egyedek mellett sem, szakállas agámák esetében a silk back fantázianévvel illettek, sisakos kaméleonoknál a piebaldok, ahol a zöld pikkelyekes rózsaszínes pikkelyhiányos részek tarkítják a testüket. Olyan genetikai változtatások ezek, amelyek a természetben soha nem jönnének létre, ha mégis azonnal kiszelektálódnának az életképtelenségük, természetellenességük végett.
Ha pedig az adott egyedek ilyen hosszú tortúra után “végre” eljutnak a vevőig, az új gazdiig, nagy százalékban akkor sem garantált a nyugodt élet számukra. Hiszen sokan felelőtlenül betérve egy állatkereskedésbe vesznek meg hirtelen felindulásból apró, “cuki” negyed tenyérnyi teknősöket, pár centiméteres kaméleonokat vagy éppen kelt leguánokat és sorolhatnánk. Figyelembe nem véve azt, hogy ezek az állatok mekkorára is nőhetnek, milyen idő-, energia- és költségráfordítás szükséges a megfelelő tartásukhoz. Mert bizony nem maradnak mindig ilyen negyed tenyérnyiek és pár centiméteres,
teknősök (természetesen fajtól függően) akár két tenyérnyire, leguánok 1,5 méterre is nőhetnek és sorolhatnánk.
Növekedésükkel, tartásukhoz pedig egyre nagyobb és nagyobb infrastruktúra válik szükségessé, itt megemlítve (adott fajtól függően) a vízszűrést, vízmelegítést, megfelelő UV izzó biztosítása, esőerdei fajoknál a pára, sivatagi fajok esetében a száraz, nagyon meleg biztosítása, terrárium vagy paludárium biztosítása, mely bizony hatalmas költségekre rúghat.
Azt szoktuk mondani, hogy az akvarisztika után a terrarisztika az, ami az egyik legdrágább “hobbi”. Sokan pedig ezt nem tudva vagy figyelembe nem véve ugranak fejest a különböző extrém fajok tartásába. Az egyre fokozódó költségek pedig sokszor arra késztetik a felelőtlen vásárlókat, hogy megváljanak egzotikus kedvenceiktől…sokszor persze ezt is meggondolatlanul, elengedve hazai erdeinkbe, hazai tavainkba, melyek így könnyen válhatnak ún. inváziós fajjá, akik hatalmas terhet rónak hazai őshonos flóránkra és faunánkra egyaránt.
Csak egy példát említve a sok közül; ékszerteknősök tömeges elengedése évekkel ezelőtt, amelyeknek hiába az invazív fajjá nyilvánításuk, olyan korlátlan mennyiségben fordulnak elő már hazai tavainkban, hogy agresszivitásukkal, jobb tűrőképességükkel (előbb kelnek a hibernációból tavasszal és később kezdik el a télit)
teljesen kiszorítják az egyetlen őshonos teknősfajunkat, a mocsári teknőst.
Van olyan mentett leguánunk, akik 6 évig volt kénytelen víz és esőerdei körülmények nélkül élni, főként rovareleségen, hiszen a kereskedésben azt mondták maximum 40 cm-re nő meg és a krumplistésztán kívül bármit ehet. Bekerülésekor egy hónapig küzdött az életéért, olyan rossz máj-és veseértékei voltak az előéletőből adódóan.
Továbbá érkeztek hozzánk már csontsovány leopárd gekkók is, akik hónapokig tengődtek egy koszos terrárium mélyén eleség nélkül, számtalan ödémás, súlyosan A-vitamin hiányos különböző fajú teknős és sorolhatnánk az extrémebbnél extrémebb eseteket… Számos posztot látni, hogy itt-ott agámát találtak, mentettünk már mi is út közepéről leguánt, elszökött a kígyónk…
Sajnos ők azon élőlények, akik leginkább kiszolgáltattotabbak. Joggal mondhtajuk, hogy az állatvédelem “mostohagyermekei”, hiszen honnan is tudná egy laikus, hogy az a hüllő ott éppen szenved? Ők nem tudják magukra felhívni a figyelmet sem nyüszögéssel, sem ugrálással, sokszor csak fekszenek, némán figyelve várva a jobb létre…
Így szoktak ők csendben elmúlni egy koszos, rideg terrárium mélyén senkit sem érdekelve…
Ha szeretnénk őket összehasonlítani kutyákkal, macskákkal akkor az ő védelmük és mentésük támogatása pedig még mondhatjuk gyerekcipőben sem jár, hiszen sokan irtóznak tőlük, nem számít, ha egy meghal, hiszen csak gyík volt…pedig napjainkban égető és sürgető probléma az övék nem csak az ő érdekükben, hanem komplexen a hazai ökoszisztéma védelmében is.
A leírtak alapján pedig mindannyian nézzünk magunkba és kérdezzük meg magunktól: “Miért is vesszük őket?” Szeretetből? Nem, pusztán önzőségből és birtoklási vágyból, hogy nekünk lehessen, hogy elmondhassuk, hogy bizony nekem van egy a lakásban…!” Ha valóban, önzetlenül szeretnénk őket, akkor soha nem kényszerítenénk őket üvegfalak mögé, hanem önzetlenül, mondanánk nemet a vásárlásukra és inkább önnön természetességükben csodálnánk őket vadan és szabadon, ahova mindig is tartoztak.
Szalánczi Judit (A szerző a WeFeNn Alapítvány kurátora)